Gyász

A gyászmunka fontosságáról

Létezik-e olyan ember, akit a sorsa megkímél a veszteség élményétől? Még ha nem is kell szembenéznünk egy szeretett személy halálával, akkor is számtalan élethelyzetben kell búcsút mondanunk, elengednünk számunkra kedves, fontos dolgokat, s ezek a gyászhoz hasonló érzelmeket váltanak ki belőlünk. Meg kell tapasztalnunk, hogy az elmúlás szervesen hozzá tartozik az életünkhöz, s ez olyan átalakulást indíthat el bennünk, ami a valóban lényeges dolgok felé irányítatja figyelmünket, ugyanakkor a gyász össze is roppanthat bennünket. Ilyen állapot a depresszió energiavesztettsége, melynek hátterében mindig jelen van a veszteségek feldolgozatlansága, még akkor is, amikor genetikai okokkal állunk szemben. Elődeink el nem gyászolt veszteségei súlyos sérelemként kódolódnak a családi tudattalanba, a morfogenetikus mezőbe. Ezért a gyászmunkát ostobaság lenne gyengeségnek tekintenünk, mivel éppen ennek a lélektani folyamatnak a megélése segíti az életünk egészséges folytatását.

Énünk és világlátásunk a másokkal való kapcsolataink tükrében alakul azzá, ami. A világunk összefonódik, kapcsolatunk közös világot teremt, társunk halálával épp ez a világ látszik összeomlani, az élet közös átélése semmivé foszlik. Vele együtt lelkünk és személyiségünk egy fontos része is meghal. Mikor a halálélmény átgázol valakin, elbizonytalanítja mindabban, amit addig természetesnek hitt, megrendül a világképe, az énképe, s ez változtatásra készteti. A gyász pillanatában azonban senki nem képes valami újat létrehozni, éppen ellenkezőleg: mindenhol az eltávozottat keresi. A kereső magatartás a szeretett személy elvesztése által széttöredezett világ cserepeinek összeillesztési kísérlete, ellenállás a változással szemben. Ez a gyászfolyamat első szakasza. Ebben a „tagadásban” erős indulat, mások hibáztatása, a Gondviselés elleni harag, gyűlölet gerjed, olykor még az elhunyt irányába is, amiért elhagyta a gyászolót.

Nem ritka érzés a bűntudat, s a megrendült világkép és harag destruktív gondolatokat ébreszt, de épp a halálfélelem és életösztön állítja vissza az egyensúlyt. Ennek a pokoli érzésnek a tartós fennállása önpusztító magatartáshoz – alkoholba, drogokba való meneküléshez vezethet. Az érzelmek elől való menekülés azonban csak elodázása a problémának, az elfojtás útjába áll a természetes öngyógyító lelki folyamatnak.

A szeretet és halál örök konfliktusa – létünk alap problematikája.

A második stádium a felszabaduló érzelmek ideje. A fájdalom elviselhetetlennek tűnik, mégis ennek átélése lendít a változás felé. Szent Ágoston (IV.9.) a gyászban átélt fájdalomról így ír: „Csak a sírás volt édes vigasztalásom. Barátom helyébe csupán ez jutott szívemnek örömül.”

A harmadik szakaszban ez a belső a keresés és elválás történik meg. A figyelmünk az elhunyt kedvenc tevékenységeire irányul. Akár odáig is fajulhat, hogy átvesszük a szertett személy életstílusát, felvesszük ruháit, szokásait, állandóan az eltávozottal foglalkozunk. Újraintegráljuk mindazokat a tulajdonságokat és képességeket, melyeket az elhunyt társunkra vetítettünk ki. Az önmagunkban való megtalálás élménye újra és újra elszenvedteti velünk a veszteségérzést, de éppen ez az érzelmi káosz készít fel miket arra, hogy nélküle folytassuk az életünket. Sokan álmaikban, vagy belső párbeszédek formájában folytatják a kapcsolatot eltávozott társukkal. Ezáltal lehetőség nyílik a kapcsolat újrarendezésére, a konfliktusok feloldására, megbocsátásra. Ez a szakasz akár évekig is eltarthat. Fontos, hogy ne unszoljuk a gyászolót az „értelmetlen” keresés feladására, a veszteség végérvényes elfogadására. A környezet számára néha fárasztó lehet, mikor a gyászoló az elhunyttal kapcsolatos irreális fantáziáit, vagy emlékeit számtalanszor újra végig kell hallgatni, ilyenkor gondoljunk arra, hogy számára ez létkérdés, életben kell tartania érzelmeit a teljes átdolgozásig.

Egyéni világunk szétesése és újjáépítése zajlik a gyászmunkában, ezt pedig nem lehet siettetni. A tempó is egyedi, időbe telik, ameddig összeszedjük életünk széthullott darabjait, s még akkor is kerülhetnek elő fontos részeink, mikor már azt hittük, túljutottunk a folyamaton.

Egy társ elvesztésekor egy csapásra megváltozik az ember élete. Számtalan nehézséggel kell szembe nézni, s mindezt egy olyan lelki állapotban, ami szinte lehetetlenné teszi a megküzdést. Az özvegy magára marad a gyermekekkel, az anyagi gondokkal, vagy éppen egyedül, megöregedve, s sokszor azt várják tőle, hogy „normálisan” folytassa az életét. A külvilág nem mindig tudja, hogyan viselkedjen a gyászolóval, ezért sokszor inkább elkerülik. A gyász és veszteség megélésével így a magány és kirekesztettség érzése is társulhat. Kialakul az elszigetelődés, szorongás, és elidegenedés ördögi köre.

Egy társadalomban minél inkább tabuként kezeljük a halált, annál nehezebb egészségesen túlélni a gyászt. Ha segíteni próbálunk egy gyászolónak, semmiképp ne akarjuk kitaszigálni a folyamatából. Az empátia, elfogadás azonban segíthet.

 A gyógyulás felé vezető úton végül új hozzáállást alakítunk ki önmagunkkal és a világgal. Az elhunyt értékei immár belsővé válnak, integrálódnak a gyászoló személyiségébe. Amikor egy özvegy képes új kapcsolat kialakítására, akkor a veszteség elfogadása valószínűleg megtörtént. Előfordulnak azonban elakadások a folyamatban, ha mindenkiben az elhunyt személy tulajdonságait keressük, akkor még az elengedés valójában nem történt meg.