Az elismerés-hajszolás csapdájában

Ismersz olyan embert, aki minden alkalmat megragad, hogy említést tegyen az eredményeiről, rangjáról, díjairól, erényeiről, vagy a jó genetikájáról? Csak úgy mellesleg, közbevetőleg, és mégis jelentőségteljesen…

Van olyan barátod, aki fáradhatatlanul pásztázza az emberek véleményét, és kiposztol a netre minden látványos pillanatot az életéből, hogy a legjobb színben tüntesse fel önmagát? Mindeközben belül üresnek, boldogtalannak érzi magát, s gyakran él meg fájdalmasan intenzív irigységet mások iránt.

Vagy-e olyan, aki képes órákig görgretni a közösségi oldalakat, és kritizálni mindenkit, akit magánál jobbnak, szebbnek lát?  Ha viszont őt éri kritika, akkor vérig sértődik, és elutasításnak vesz minden semleges, vagy elmaradt visszajelzést.

Ha ráismertél valakire a fenti leírásban, akkor biztos lehetsz benne, hogy az illető az „elismerés-hajszolás sémában” éli az életét.

Az elismerés-hajszoló sorsát nagy mértében befolyásolja mások véleménye. Folyamatosan kifelé figyel, a külvilágból jövő impulzusok befolyásolják a választásait, hangulatát. Amikor időnként mégis önmagába néz, akkor bizonytalanná, szomorúvá válik, s egyedül szinte mindig unatkozik. Az intim kapcsolatai viszonylag felszínesek, mert nehezére esik megnyílni. Azt hiszi, hogy ha valaki megismerné a valódi énjét, akkor biztosan megvetné és elhagyná, őt.

Sokszor néz a tükörbe, de a belső tükre vak. Mások szemében keresi önmagát. Számtalan álarca van, és ügyesen képes kitalálni az emberek preferenciáit. Magas szinten igazodik a vélt, vagy valós elvárásokhoz, hogy cserébe elismerést és szeretet kapjon. Így válik igazi kaméleonná.

Az egyik altípusa állandó megfelelési kényszerrel küzd, könnyen befolyásolható, vezethető, és kollektív viselkedésre vehető. Előítéletes, önalávető, sok mindenre képes egy kis elismerésért, megbecsülésért. Ebben a típusban az elismerés-hajszolás sémával a behódolás séma is együtt jár, ami szélsőséges formájában teljes önfeladáshoz, és szolgai alkalmazkodáshoz vezet. „Szeressen már valaki!”  Így sikolt mélyen belül, de ez a gyötrő vágy sosem talál kielégülésre, mert a viselkedésével inkább ellenszenvet vált ki, sokszor kihasználják, sajnálják, és lenézik.

A másik típus a narcisztikus, aki az elismerés-hajszolás mellett a feljogosítottság sémában él.  Felsőbbrendűnek tartja magát, hisz a különleges jogaiban, abban, hogy bármit megtehet tekintet nélkül másokra. Követelőző, versengő, és mániákusan vonzódik a hatalomhoz. Ellenállhatatlanul vágyik arra, hogy a legjobbakhoz, a leghíresebbekhez, a legszebbekhez tartozhasson. Nincs benne könyörület, ha éppen útjában áll valaki, s ha megszerzi, amit akar, s gátlás nélkül dicsekszik a teljesítményével. Lelke mélyén azonban meggyőződése, hogy ő sosem kaphat szeretetet, ezért inkább csodálatot, elismerést, és rajongást igyekszik kiváltani másokból. A jelszava:„Csodáljatok, és hódoljatok a nagyságomnak!”  

A két típusban az a tragikus közös vonás, hogy a hatalmas befektetett energia ellenére egyik sem képes az önmegvalósításra, mivel éppen az „önvaló” vész el ebben a hajszában. A személyiség elnyomja a saját hangját, hogy meghallja mindenki másét. Elveszti a saját álmait, hogy kollektív ideáloknak feleljen meg. Lehet az illető előadóművész, politikus, pap, orvos, tanár, vagy háziasszony, a siker fontosabbá válik a belső értékeknél, és elviselhetetlen szorongást okoz a tökéletességre való törekvés. Mindkét típus tele van önbizalomhiánnyal és kétségekkel, de a narcisztikus ezt képes mindenki elől – néha még maga elől is – elrejteni.

Visszajelzés híján az elismerés-hajszolók összeomlanak. A hamis én – a sikermámorban csillogó, vagy az angyali önfeláldozás álarcában tetszelgő jelmez – mások megerősítése nélkül szétporlik.  Ez megsemmisítő erejű. Csakhogy épp ezt a hamis egót kell elveszejteni ahhoz, hogy az élethazugságok romjai alatt rátaláljon a „magányos gyermekre”, önmagára, hogy újra meghallja a szíve hangját, a valódi, és sokszor kínzó érzelmeit.

A magányos gyermeket már a szülei sem hallották meg. Fontosabb volt a családi idillkép fenntartása, mint a gyermek lelki élete. Az elismerés- hajszolás séma olyan családi háttérben alakul ki, ahol a gyermeknek lényegi tulajdonságait kell elnyomnia ahhoz, hogy megfeleljen a szülői elvárásoknak, vagy egyáltalán figyelmet kapjon. A szeretet olyan feltételekhez kötött, mint az iskolai vagy spotteljesítmény, vagy más, a külvilág által elvárt viselkedés. A szülők az érzelmek átélése és átadása helyett etetéssel, vagy ajándékokkal fejezték ki a gondoskodásukat. Az elkényeztetett, de érzelmileg elhanyagolt gyermek narcisztikus felnőtté vált. Ha csak nem volt legalább egy jelentésteli kapcsolata, a magányos gyermek elvesztette önmagát, és a szeretethiány lelki ürességét elkezdte betölteni egy hamis, de mutatós ideális én felépítésével.

Egy nehezebb sorsban nem is szerették a magányos gyermeket, csak igyekeztek megfeleltetni a társadalmi normáknak. Ebben a családban sem számított a személyiség, csak az, hogy „ki mit tesz le az asztalra”. A vágyak és álmok gúny és megvetés célpontjai voltak, a belső hangot el kellett hallgattatni. A gyermek így nem ismerhette meg önmagát, mert mindig mások szemével kellett néznie a világot. Mások igényeit kellett kiszolgálnia, miközben a sajátjait elfojtotta. Apró szeretetmorzsákat szedett fel innen-onnan a túléléshez, és megtanulta feladni önmagát ezekért a morzsákért.

Most kérdezd meg a barátodat: Kinek akarsz megfelelni?

Lehet, hogy a szüleid által vágyott útra léptél? Talán apádnak bizonyítanád, hogy mégis csak sokat érsz? Ha az elismerés-hajszolás csapdájában élsz, gondold végig, hogy milyen családi légkörben nevelkedtél, milyen élmények értek gyermekként! Lehet, hogy ezek az érzések ismerősek a gyermekkorodból:

  • el nem fogadottság érzése
  • értéktelenség érzése
  • magányos, érzelemszegény családi légkör
  • útmutatás hiánya
  • amikor a szülők nem tanítanak meg, hogyan hallgass a szívedre

A sémát nagyon nehéz megváltoztatni, mert önmagát erősíti, fenntartja, és az életről alkotott alaphiedelmek vázát képezi. Ezért Young és kollégái kifejlesztettek egy pszichoterápiás módot, ami elősegíti a sémák lebontását, és a személyiség újjáépítését.

A menekülés kulcsa a valódi érzelmek átélése

Az önsorsrontó sémák fogságában három alapvető megküzdési stratégia jellemző:

  1. Önalávetés. Ez azt jelenti, hogy direkt módon megéled a sémát, mindent alávetsz az elismerés hajszolásának.
  2. Elkerülés. Amikor érzed, hogy nincs ez jól így, mégis erősen dolgozik benned a séma. Megpróbálsz elkerülni minden olyan élethelyzetet, ahol megmérettetsz, s ezt abban a reményben teszed, hogy nem vagy kiszolgáltatva mások véleményének.  Pedig de.
  3. Túlkompenzálás. Az önfeláldozásból eleged lesz, és tudatosan önzővé válsz, vagy a feljogosítottságot bűntudatból behódolásra cseréled, hogy leküzdd a sémát.

Ha ezeket teszed, akkor még mindig a csapdában vergődsz.

Ahhoz, hogy kilépj ebből az önsorsrontó sémából, vissza kell menned a gyökerekhez, és elismerni azt a hiányt, amitől a benned élő magányos gyermek szenved. Piszok nehéz szembe nézni ennek a fájdalmával, de csak a valódi érzelmek tudják lebontani a hamis egót. Amikor megtalálod a régen elfojtott énedet, kinyílik a lelked a szeretetkapcsolatokra. Ha leveted a jelmezed, megtalál más is. Nagy bátorság kell, hogy változtass az életeden, de megéri! Ahogy a sématerápia során egyre inkább függetlenné válsz mások véleményétől, hamarosan észreveszed, hogy egyre jobban körülhatárolható, stabil értékrended rajzolódik ki, és már nem befolyásol mások véleménye, hangulata és elvárása. Ha megtanulsz őszintén tiszteletet és érzelmeket adni, sokszorosan visszakapod!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük